•First Chapter•

Sziasztoook!
Megérkeztem a következő résszel, remélem tetszeni fog Nektek. Jó olvasást, a véleményeteket várom kommentben
xXx Alice

•••

Kedden a szerződés aláírását követően hazarepültünk anyuval. Nagyon sok megbeszélnivalónk volt, és ezt mind kitárgyaltuk a gépen: valószínűleg úgy alakul majd, hogy egy hónapot töltök Párizsban, egyet itthon, váltakozva, a lemaradásaimat egy magántanár segítségével pótlom, a sorozatból az ott tartózkodásom alatt pedig akár hónapokkal előre leforgatjuk a jeleneteimet, hogy ezzel meglegyenek, csak a többieké maradjon. Legközelebb pedig május első hetében, pénteken megyek vissza Párizsba. A szövegkönyveket már megkaptam, anyu a bőröndbe rakta őket.

Hirtelen rengeteg információ zúdult rám, azt sem tudtam, melyikbe kapaszkodjak, melyik a legfontosabb. Egyet tudtam: hogy csendet szeretnék. Próbáltam feldolgozni magamban, hogy mit is jelent ez: a mai naptól sorozatszínésznő vagyok. Oké, mindez annyira nem is számított durvának. De amikor belegondoltam, miket láttam erről a szakmáról: promóciós képek, gifek, reklámok, médiaszereplések, interjúk... Hirtelen nem tudtam elképzelni magam ebben a világban, pedig éreztem: itt a helyem.

A gépen anyu elszundított egy kicsit, így az ablakon kifelé nézegetve gondolkoztam. Vajon mit fogok mondani az osztálytársaimnak holnap? Ők csak annyit tudtak, hogy Párizsban vagyok az anyámmal, de a konkrét okot nem osztottuk meg velük. Nem akartam előre beizzítani őket, hogy talán előre éltessenek, így viszont az okozott fejtörést, hogy az egészet hogyan adom be nekik. Mert, hogy nem hiszik el, az biztos volt.

Este hatkor szálltunk le Ferihegyen, amelyet a kicsekkolás követett. Hamar végeztünk, minden rendben volt az útlevéllel és az okmányokkal. Óriási élmény volt újra magyar beszédet hallani, csak ültem csendben, és hallgattam, ahogy körülöttem beszélgetnek. 

A család másik része elénk jött a repülőtérre, így végül a nyolcszemélyes kocsinkkal mentünk haza, de nekünk eszünkben sem volt külön ülni - a bőröndöket a csomagtartóba és a leghátsó ülésre dobáltuk, hárman lányok bepattantunk a középső helyre, anyuék pedig értelemszerűen előre. Apu vezetett, anyu fáradt volt, ráadásul a repülés kissé kikészítette a szervezetét - de nem csak neki. Nekem is. 

Persze nehezen bírták a többiek élménybeszámoló nélkül, így részletesen elmeséltem, hogy hogyan is történt a válogatás, és hogy a százezres tömegben ülve mennyire nem számítottam arra, hogy megkapom a szerepet. Azonban a három órás út alatt kezdett egyre világosabban leesni, hogy mi is történik velem.

Másnap végül nem kellett suliba mennem, anyu kivett egy napra, hogy pihenhessek. Hazaérve még mindig fáradt voltam, fájt a tüdőm. Anyu orvos létére nem sokat tudott mondani, csak, hogy feküdjek, szerinte a repülés viselte meg, de mindenképpen el szeretett volna vinni egy kontrollra, így megbeszéltük, hogy délután négy körül bemegyek hozzá a kórházba, és együtt elmegyünk Karcsi bácsihoz, hogy megnézzen.
Reggel tízig feküdtem, utána felkeltem, és reggeliztem. Barbi és apu otthon voltak, az előző éppen ruhavázlatokat készített, majd szkennelte, és Photoshoppal beléjük nyúlt, az utóbbi pedig a kávéját kortyolgatta. Barbi tavaly érettségizett és divatcégeknél házalt a portfóliójával: ruhákat tervezett és fényképezett, apu pedig edzőként csak délután dolgozott, de sokszor még akkor sem.
Leültem melléjük, Barbi pedig lelkesen kezdte el mutogatni a terveit. Tényleg elképesztő szépek lettek, egy kissé extravagánsak, de attól még gyönyörűek.
- Jut eszembe, Zel. - kezdte, miközben mentett a programban - Megvarrtam egy pár darabot tegnap, és ma szépnek ígérkezik az idő. Délután állsz nekem modellt? Már el is terveztem, hogy kellene...
- Persze. - bólintottam azonnal, és az asztalon álló kávéskannából öntöttem magamnak még egy kicsit. Kinyitottam a lehozott laptopom, és megnézegettem a közösségit. Merő kíváncsiságból beírtam a Google-ba, hogy "CSI: Párizsi helyszínelők", hogy mit dob ki. Az első találat egy cikk volt valamelyik sorozatos oldalon, amely arról tájékoztatta az érdeklődőket, hogy a sorozat szereplőválogatásai hétfőn befejeződtek, kedden pedig az utolsó a főszereplőnővel is aláírták a szerződést. Óriási mosollyal az arcomon olvastam a cikket: azt írták, hogy egy ideig még nem fedik fel a főszereplőnő és a stáb pár tagjának kilétét, de biztosították a nézőket, hogy "kiemelkedő tehetségű, fiatalos" színészekről van szó, de azt nem titkolták el, hogy a főszereplőnő nem francia nemzetiségű. Megnéztem a kommenteket, egyen megakadt a szemem:
"Nem francia? Biztosan magyar, gyerekek... :D" Hangosan felnevettem, és Barbiék arcába toltam a gépet. Ők is követtek.


Dél körül a nővéremmel megcsináltuk a portfóliójához szükséges fotókat. Egy lenge, fehér nyári ruhát adott a kezembe, felvettem, és követtem az instrukcióit. Az első körben egy füves területen kellett megállnom, amelyek azelőtt lelocsoltunk, hogy szépen csillogjon, másodszorra a medencébe lógattam a lábam, majd az egyik faágon... Szóval Barbi sok helyen végigfotózott, majd amikor végzett, felrakta a képeket a gépére, és együtt végignéztük őket. Szépek lettek, de persze még várt rájuk a képszerkesztő mindenféle effekttel, meg Barbi logójával.
- Megmutatom, hogy kész leszek velük. - közölte, és bevonult a szobájába, hogy sötétben, gyér fénynél tanulmányozza a képeket, és válassza ki a hozzájuk illő effekteket. Apu is elment, kezdődött az edzés, így egyedül maradtam. Mivel már a fotózás előtt ebédeltünk, úgy döntöttem, a medence mellé ülve átnézegetem a szövegkönyvet.
Szép volt, határozottan szép. Az összefűzött lapok elején fényes borító, rajta a sorozat címével eredeti nyelven, alatta pedig a nevemmel, és a karakterem nevével. Kinyitva az első évad első részének első jelenténél találtam magam. A mondatok elé neveket írtak, és az instrukciókat, például "cinikusan" vagy "mérgesen". A francia szöveg minden mondatát értettem, amin egyre inkább feldobódtam.
Három körül elkezdtem készülődni. Egy "La créme de la créme" feliratú kék felsőt vettem fel, fekete rövidnadrággal és fehér tornacipővel, a vállamon pedig átvetettem a szürke táskám, amelybe a személyi igazolványom, és a fontosabb okmányaim pakoltam be, hogy az orvosi vizsgálatnál ne legyen gond. Akármennyire is húztam az időt, hamar elkészültem, így hamarabb is indultam. A kapuban állva még bekapcsoltam a telefonom és szembesültem egy rakat "Sok szerencsét!" vagy "Hogy ment?" sms-sel de egyikre sem írtam vissza, csak felpattantam a kis motoromra, és elindultam a városba.
Nagyon hamar a kórházhoz értem, anyu még dolgozott, így felmentem a sulihoz, ami gyalog is közel volt, nem hogy motorral. Az épület előtt, egy padon ülve vártam az osztálytársaim, hogy lecsörtessenek a lépcsőn. Meg is történt, a két legjobb barátnőm Eme és Dalma rögtön a nyakamba ugrottak, és visítva kérdezgettek.
- Megvan. Megkaptam. - bólintottam, mire még egy üvöltőrohamban törtek ki.
Nyomatékosan megkértem őket, hogy halkabban folytassuk, mert még gondolkozom, hogy hogyan is hozzam nyilvánosságra, ők pedig megértették, így az elmúlt egy hét eseményeiről kezdtem faggatni őket. Mint kiderült pletykák szintén nem sok dologról maradtam le, azonban több témazárót is írtak, úgyhogy ezeket be kell pótolnom.
- De a pletykák mik? - kérdeztem.
- Hát, főleg arról szóltak, hogy mi a jó életet keresel te az év közepén Párizsban. Nem nagyon vették be, hogy nyaral a család, mert Anna húga mondta, hogy Kitti volt suliban, így lesz mit kimagyaráznod. - mondta Eme.
Háromnegyed négykor elköszöntem tőlük, és lemotoroztam a kórházba. A recepción vártam meg anyut, aki már átöltözött, és hozta a cuccát is, így átmentünk egy másik épületbe, Karcsi bácsihoz, aki mindenféle vizsgálatot végzett el: röntgenezett, vért is vett, majd rögtön ki is értékelte.
- Nos, Zelma, én hallottam a sikeredről, és őszintén örülök neked, de nem tartom jó ötletnek. Mármint, hogy sokat repülj. Megviseli a szervezeted, és erre nem vagy felkészülve. Sajnálom, hogy egy ilyen gondatlan tett miatt jársz így.
Na, igen, ha valaki tudja, milyen is egy orvosi gondatlanságból elkövetett bűncselekmény, akkor az én vagyok. Vagyis, nem is orvosi gondatlanság volt. Anyu patológusként dolgozott egy kórházban, és van egy eljárás, miszerint a hullákat két napig hűteni kell, hogy ne fertőzzenek. Egy fiatal gyakornok elkeverte a cédulákat, így anyu kezébe egy másfél napot állt testet adtak. Ő felboncolta, és hazament. Már akkor benne volt a fertőzés, de apura is ráragasztotta. Így elmentek anyu egyik doki barátjához, aki nem tanácsolta, hogy gyereket vállaljanak, de ők megpróbálkoztak vele: Barbi előtt anyu egyszer elvetélt, de végül mind a hárman megszülettünk, igaz, egytől-egyig koraszülöttként. Semmi egészségügyi bajunk nem volt, csupán egy dolgot vettek észre:
Hogy kísértetiesen hasonlítunk egymásra. Amikor Barbi négy volt, akkor születtem meg, és évekkel később úgy néztünk ki, mint az ikrek. Egymás tökéletes hasonmásai voltunk, csupán a magasságunk különbözött illetve a korral járó sajátosságok. Meg is jött a lelet: génmanipulációs betegséggé nőtte ki magát a fertőzés.
Ezért volt az, hogy mindentől óvtak minket: nagyon megterheléstől, amitől csak lehetett. Most pedig fogalmunk sem volt, hogy a repülés így odavág majd a szervezetemnek.
- Karcsi bácsi, muszáj engednie! - könyörögtem.
- Hidd el, Zelma, mindig is nagyon büszke voltam rád. Hogy mennyire jól viseled a betegséget. De ezt nem hiszem, hogy meg kellene kockáztatni.


Otthon egész este sírtam. Nem, nem lehetek ennyire szerencsétlen, hogy életem legnagyobb lehetőségét is elcseszem! Nem lehet, hogy ne engedjenek el Párizsba a jövő hónapban. Képtelen voltam elhinni, hogy a beteljesült álmomnak vége, de a lelkem mélyén éreztem, hogy valami úgyis elrontja. Éreztem, hogy nem lehet ekkora mákom.
Anyu tíz körül jött be a szobámba, addigra már ki sem látszottam a papírzsepik közül. Homályos tekintettel néztem fel rá. Fáradtnak tűnt, nagyon fáradtnak. Leült mellém az ágyra, és megfogta a kezem.
- Zel, tudnod kell, hogy nem akarom visszamondani mindezt. Megnéztem a kórlapjaidat, mindent megnéztem, és úgy gondolom, kirepülsz, pihensz, majd egy hónappal később repülsz utoljára. Megoldjuk hidd el. - közölte, én pedig egyszerre annyira megkönnyebbültem, hogy kiszállt belőlem minden gond. Könnyűnek éreztem magam, légiesnek, és azonnal estem neki a gépemnek. Nem hiába, jött e-mailom. Anyu csak mosolyogva nézett, mire megnyitottam.
- Azt írják, már lefixálták a promóciós fotózás és a főcím forgatásának idejét. - néztem anyura boldogan, könnyes szemmel, azonban már nem a szomorúság miatt sírtam. A hihetetlen megkönnyebbüléstől.
Miután kiörömködtem magam, lementem vacsorázni. Végig nagyon fel voltam dobva, vártam a holnapot, bár okom nem volt rá. Csak úgy szimplán örültem. Persze én amúgy is egy boldog lány vagyok, szeretek nevetni, de most nem simán boldog voltam.
- Milyen napod volt? - kérdeztem aput.
- Semmi különös nem történt. - mosolygott, majd Kittire nézett. - Suliban?
- Mindenki ballagás-őrületben van. Istenem, de várom, hogy jövőre eljöhessek innen.
Igen, Kitti egyrészt rám ütött, utálta a helyi, falusi általánost. Mindhárman oda jártunk, Barbi vette a legjobban: mindig is népszerű lány volt, aki bezsebelte az elismeréseket. Barbi színes egyéniség volt: mindig tudott az új hírekről, ismerte az új dalokat, a populáris sorozatokat. Színes, elegáns ruhákban járt, a tanulmányi eredménye kitűnő volt, semmit sem hozhattak fel ellene.

Nekem már nehezebb volt: igazi művészlélekként nehezen illeszkedtem be a dolgok körforgásába. Sötétebb, nem túl csinos ruhákban jártam, nem szereztem újabb és újabb barátokat, nem volt olyan szerencsém, mint a nővéremnek. A saját ízlésemen kívül nehezen fogadtam be új dolgokat, nehezen fogadtam el a többieket.
Kitti azonban nagyon durván megszívta az általánossal ezt mindannyian bevallottuk. Igazi zseni volt: a reáltárgyakat csak úgy a kisujjából rázta ki, a humán is ment neki, mindenben jeleskedett. Átlagon felüli IQ-szinttel rendelkezett, az osztálytársai pedig hülyék voltak hozzá képest. Általában nem hordott szoknyát, a külseje mindig rendezett volt: copf, fekete nadrág, és általában valami világos, egyszínű felső. Nem szeretett divatolni, a szobáját sem díszítette agyon, tanult, mint a güzü, versenyekre járt, így az osztálya furcsának tartotta. Szinte nem is voltak barátai, kivéve egy lány, akivel németen párban kellett dolgoznia. A húgomnak a nyelvekhez is jó érzéke volt, a suliban németül tanult, de magán angolul és norvégul is. Ezen mind meglepődtünk, de azt mondta, tetszik neki a nyelv kiejtése.
Vacsora után felmentem a szobámba, és felnéztem a netre. Facebookon volt egy rakás értesítésem, az egyik közülük Barbi: "Horváth Barbara megosztott egy téged ábrázoló képet". Rámentem a linkre, és mosolyogva nézegettem a mappát a fotózás képeivel. Mind nagyon-nagyon jól sikerült, effektek lettek rájuk rakva. Az összeset lementettem a gépemre, nehogy elvesszenek.
Valahogy úgy voltam vele, hogy még mindig próbáltam feldolgozni az élményt. A napom második felében persze szerettem volna másfelé terelni a gondolataim, de nem ment. Kontroll nélkül szőttem tovább és tovább a történetem: a végére oda jutottam,hogy Oscart kapok, ésatöbbi, de persze rögtön kivertem a fejemből: még nem szabad erre gondolnom.
Tizenegykor úgy döntöttem, elmegyek zuhanyozni. Addig a forgatókönyvet lapozgattam, többmilliószor végigsimítottam a kezem a borítóján, és akkor hirtelen valahol máshol éreztem magam. A zuhany alatt is végig ezen gondolkodtam. Hihetetlenül imádtam a forró zuhanyt, átszellemültem alatta, és kezdtem átgondolni az elmúlt hetem. Az egész hihetetlen és szürreális volt, de igyekeztem elfogadni. Ugyanakkor egy álmom teljesült vele.
Miután megszárítkoztam, egy törölközőt terítettem a vállamra, hogy a pizsim ne legyen vizes, és egy rövid szöszmötölés után kiléptem a folyosóra. Barbi ajtaján bekukkantva láttam, hogy fejhallgatóval The Originals-t néz, úgyhogy inkább nem zavartam, átmentem Kittihez, aki az asztalánál ült, és éppen valami tankönyvet bújt.
- Mit művelsz tizenegykor? - kérdeztem, mire felnézett, és becsukta.
- Ez nem az, aminek látszik. - mentegetőzött - Nem tanultam, csak átnéztem a kémiapéldákat.
- Ja, éreztem. - közöltem cinikusan. - Milyen hetetek volt? - ültem le az ágyára, és meghúztam a hasamnál a nagy "Fornetti" feliratú pólóm, hogy ne legyen szoros a nyakamnál.
- Őrült. Mindenkinek minden baja volt a suliban. - közölte, miközben a kémiakönyvet a rendetlen fiókjába dobta. Na, igen, Kitti az a tipikus zseni, akinek arra sincs ideje, hogy rendet tartson. Miután ezt megtette, lehuppant mellém, eldobta magát az ágyon.
- Na, mesélj valamit.- nógattam. Kitti nehezen mesél, nem éppen egy beszélgetőpartner, inkább tudományos dolgokról lehet vele csevegni, de azért próbáltam valamit kicsikarni belőle.
- Hát a suliban egy csaj, akivel még sohasem beszéltem, megkérdezte, hogy hol vagy. Én nem értettem, aztán mondta, hogy a nővére az osztálytársad, és hogy állítólag mi családi vakáción vagyunk.
- És mit mondtál? - kérdeztem.
- Hogy a családi vakáció hülyeség, igazából csak te meg anyu vagytok kint. Erre rákérdezett, hogy miért. És tudod mit mondtam? Hogy nem tudom. - zárta le a témát. - Amúgy... részletes mese?
- Kapsz. De nem tizenegykor! Nyomás aludni! - jöttem bele a nővérszerepre, és a húgomra dobtam a takarót, aki erre elnevette magát, és jó éjszakáét kívánt. Ugyanígy tettem, majd kimentem a szobából. A folyosón síri csend uralkodott. Barbi sorozata sem hallatszott ki, anyuékat pedig biztosra vettem, hogy már alszanak. Így én is visszaballagtam.
Nem kapcsoltam fel a villanyt, a sötétben találtam meg az ágyam, és lefeküdve a nyakamig húztam a takarót. Odakintről nem hallottam hangokat, de arra gondoltam, hogy egy hónap múlva már egy nyüzsgő nagyvárosban fekszem majd ugyanígy, ott pedig csak úgy cikázni fognak az autók az ablakom alatt. 

•Prologue•

Sziasztok...Megérkeztem a prológussal, amit így a nemzeti ünnepünk napjára ígértem Nektek. Nem, nem direkt, csak így jött ki. Bár nem a megírásra kellett az idő, hanem arra, hogy milliószor átnézzem az oldalt, nincs-e tele hibával a design, nem hagytam-e bent semmi olyat, ami zavaró lenne, például a moduloknál... Szóval körülbelül fel kellett készülnöm a nyitásra, meg persze nekem is van magánéletem, barátaim, szeretteim... Akiknek kellettem, vagy éppen szükségük volt rám. Közben a laptopom egy elegáns kékhalál után kicsinálta a winchesterét, így a lementett kéziratom például nem biztos, hogy túléli a dolgot, de megmondták a márkaszervizben, hogy mindent megtesznek. Ha nem sikerül, visszük Pestre. Ha az sem, akkor nem tudom, mit csinálok. De mindegy, valahogy úgyis megoldom, a kiadónak kell, és nekem is. Jó lenne ennek az ügynek a végére is pontot tenni még karácsony előtt, szép ajándék lenne magamnak a saját könyvem...
Jó olvasást, kérlek írjátok meg a véleményetek! xXx
Alice

•••

Tavasz volt, és nyári forróság, főleg Párizs betontengerében. A égre nézve ugyan láttam pár kósza nyári bárányfelhőt, de ezek nem törték meg a fénysugarak útját, amelyek már olvasztották a betont a szabad négyzetcentimétereken. Amelyek nem nagyon akadtak. Hogy miért is? Mert tömve volt az egész utca a várakozókkal, mintha nem is tudom, Chanel-leárazás lenne, és két Euróért lehetne kiskosztümöt venni. 

A fal mellett ültem és a meleg, átforrósodott NaturAqua-mat kortyolgattam. Nem volt jó íze, így kínkeservesen meglötyögtettem benne a vizet, és az órámra néztem. Fél kettő. Remek, gondoltam, már hajnali hat óta ülök itt, de még biztosan jó sokáig nem kerülök sorra. Biztos voltam benne, tényként kezeltem, ugyanis olvastam már beszámolókat a castingokról, és a nővérem is sokat mesélt arról, milyen keménynek kell lenni, hogy valaki mindezt kibírja. Én pedig ki akartam bírni.

Persze, közben az osztályomra gondoltam, és elöntött a tudat, hogy otthon kellene lennem, velük. Nem, nem mintha annyira bírtam volna őket, meg minden, de azért mégiscsak egy kilencedikes diák lennék, még ha éppen Párizsban is ülök egy új krimisorozat szereplőválogatásán. Biztos voltam benne, hogy nem hiányolnak, de azért mégis. Egy nap alatt is sok dologról marad le az ember. 

Abban a pillanatban elbizonytalanodtam: biztosan jó lennék erre a szerepre? Nem fogom leégetni magam? Nem nevetnek ki? Világéletemben egy balatoni faluban éltem, kissé a világtól elzárva, antiszociálisan, általában tanultam, olvastam, vagy délután a fagyizóban ültem a barátnőimmel, nem volt sok érdekes dolog az életemben. Persze, meg akartam tölteni friss élményekkel a világom, így ha tehettem, koncertekre, borfesztiválokra jártam. Különösen vonzott a zene, tudtam gitározni, a zongorát is próbáltam, de nem állt kézre.

A zene és szereplés-imádatomból anyuék már kiskoromban érezték, hogy színésznő akarok majd lenni, de én ezt csak később, hétéves koromban vallottam be nekik. Nem, nem lepődtek meg. Onnantól kezdve jött a folyamatos iskolai színjátszókör és drámatagozat-látogatás, a zeneórákra járás, hogy képezzem magam. Táncolni is szerettem, volt ritmusérzékem, így szinte semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy egyszer profi színész legyek. 

A keszthelyi Balaton Színház tavaly le szeretett volna szerződtetni, ám nem mentem bele. Engem nem a színház, hanem a média, a sorozatok, filmek világa vonzott igazán, és nem szerettem volna leragadni. Azt is tudtam, hogy nem Magyarországon akarok színésznő lenni, így angolt tanultam, és egy ideje olaszt és franciát is. Nemzetközileg ismert akartam lenni.

Gimnázium terén elég egyértelmű volt a választás: mindenképpen nyelvi szakra szerettem volna menni, így végül a Vajda János Gimnázium mellett döntöttem. Azt mondták, jó iskola, pedig én először egy hévízi elitgimnáziumba szerettem volna járni, de messze volt, nem értem volna be reggel. Így döntöttem a Vajda mellett, amely Keszthely központjában, a Fő téren állt. Angol szakra jelentkeztem, és mivel a színészi terveim miatt régóta különtanárhoz jártam, elsőként vettek fel. Az osztályomban szeptemberben nagy téma volt, hogy hogyan tudok így beszélni, nekem azonban természetesnek tűnt. Nagyon vártam, hogy lecsengjen már a "nagy felvételi" híre. 

Aztán decemberben megláttam a kiírást az egyik francia médiatársaság Facebook oldalán: az új sorozatokhoz kerestek főszereplőnőt, mindenképpen fiatal lányt. Tudtam, hogy jelentkeznem kell. Először írtam egy érdeklődő e-mailt, majd a válaszban a titkárnő, akihez beérkezett, röviden elmondta nekem, miről is szól a történet. Miután anyunak meséltem róla, meg sem lepődött rajta, amikor azt mondtam neki, rögtön jelentkezni akarok.

Beadtuk a jelentkezést. Egész alakos fotó is kellett, illetve mindenféle születési adat. Nagyon féltem, hogy nem fognak beválogatni, mert túl fiatal vagyok, vagy mert nem francia, de megkaptuk a jóváhagyást: 2014. április 18-án, szerdán várnak a stúdió casting-épületében. Linkeltek címet és egy olyan dokumentumot is, amelyben leírták, mit várnak el a jelentkezőktől. Anyu nem értette, elég gyengén tud franciául, de én minden szavát. 

Így jutottunk el idáig, Párizsba, 2012. április 18-án, szerdán. Így történt az, hogy abban a pillanatban a Sacré Coeur közelében üldögéltem, és a párizsi épületet bámultam, a francia beszédet hallgattam, magamat hangoltam az idegen nyelvű társalgásra, és az amerikai álomról képzelegtem. Anyu mellettem állt. Természetesen nem hagyhatta ki a lánya nagy lehetőségét, meghallgatását. A betegi várhattak, vagyis vártak boldogan, és fontos volt neki, hogy elkísérjen. 

Végül fél hatkor kerültem sorra. Egészen fél öttől kezdve már a stúdió benti várótermében ültünk, temérdek francia nővel egy társaságban. Majdnem megfulladtam a sok parfümtől. De legalább megnézhettem magamnak a vetélytársaim. Mindegyikük idősebb volt nálam, minimum húsz évesek lehettek. És mind nagyon szépek voltak: igényes smink, francia sikk. Csak magamra néztem: világoskék farmer rövidnadrág volt rajtam egy ujjatlan fehér inggel és fehér szandállal, vörösbarna hajamat pedig az egyik oldalra szálkába fontam, hogy a nyakam ne melegedjen be. 

Kinyílt az ajtó, és az én sorszámom szólították. Gyorsan megöleltem anyut, majd felálltam, és bementem az irodába.

Annyira szép volt! Sarokiroda volt, az Eiffel-toronyra nézett, gyönyörű kilátással. A hosszú, fehér függönyök nem voltak elhúzva, valaki a szoba sarkaiba kötötte őket. Maga a berendezés minimalista volt, hogy érvényesüljön a panoráma. Fehér bútorok mindenhol, csupán az ajtó melletti falon volt egy hatalmas, csokoládébarna könyves szekrény. Az íróasztal a terem közepén foglalt helyet, vele szemben két székkel. Mögötte a casting-menedzser Pierre LaMancha ült, és kedvesen mosolygott rám, vele szemben pedig a férfi főszerepre felkért Thomas Gibson. Hirtelen elöntött a félelem: Hogy én egy darabban a Gyilkos elmék sztárjával?

- Jó napot! - köszöntem franciául. 

- Szintén - intett mosolyogva LaMancha - kérlek ülj le. - mutatott az üres székre. - Te vagy a hatszáztizenharmadik, vagyis Horváth Zelma Zoé. - kissé furcsán ejtette ki - Gyönyörű neved van, magyar ugye? 

Bólintottam. 

- Egyszer forgattam egy filmet, amelyben szerepelt egy magyar lány, neki volt Zoé a neve. De vágjunk is bele! Az életrajzodban rögtön szemet szúrt nekem a korod. Most leszel tizenhat éves, ugye?

- Igen, júliusban. 

- Nem tartom hátránynak, végül is mi akartunk fiatal főszereplőnőt. Az e-mailodban írtad, melyik verset szeretnéd elmondani. Tudom, hogy magyar, de Lynn elmondta, hogy lefordítottad nekünk a lényegét. Hajrá, Zoé! - LaMancha nem zavartatta magát, gondolom nem értette az első nevem, így rögtön a számára ismert keresztneven szólított.

Úgy éreztem, hogy egy ekkora üzenetű műhöz fel kell állnom, így kitoltam a széket, és megálltam az asztallal szemben. Gibson érdeklődve pillantott hátra rám. 

- Hollós Korvin Lajos: Csonka vers... - kezdtem. Nem siettem el, szépen, lassan mondtam, hangsúlyozva, emelkedett hangnemben. Mikor végeztem, LaMancha és Gibson tapsolni kezdtek. Mosolyogva meghajoltam egy kicsit, és visszaültem a helyemre. 

A továbbiakban a tanulmányaimról folyt a társalgás, és egyre jobban kezdtem feloldódni. Rájöttem, hogy sokkal jobban tudom használni a francia nyelvet, mint ahogy azt hittem. Hihetetlen volt, de még nevettek is, amikor egy Family Guy-részre utaltam. Reméltem megkedvelt a menedzser.

Az egész megbeszélés mindössze negyed óráig tartott, én azonban többnek éreztem, és szívesen maradtam volna még. De véget ért, így a titkárnő kikísért, és jöhetett utánam a következő jelölt, mi meg kisétáltunk a székházból.

Anyuval másnapra is maradtunk, ugyanis a meghallgatás második része az azutáni napra torlódott. Elmondták, hogy amint megvitattak mindent, a legjobb, legszimpatikusabb száz jelöltet hívják be, azaz az aznap megjelentek egytized részét. Akkor még lesz egy összeolvasás Gibsonnal, majd az utolsó körben tíz lányból választ ő, hogy kivel tudna legjobban együtt dolgozni. Szóval, amint megvitatták a dolgokat, azok, akikre a következő napon is számítanak, kapnak egy üzenetet a megadott telefonszámra, és ezzel bent vannak a második körben. 

Én megkaptam. 

Másnap már nem volt akkora tömeg, befértünk a székházba, és a stúdió egy hatalmas előadótermében ültettek le minket. Hangosbemondón mondták be a neveket, sorszámmal. Tudtam, hogy a tizenhármas vagyok, viszonylag elöl, de ez sem azt jelentette, hogy hamar elmehetek. A meghallgatás után kezdődött csak a harmadik forduló. 

Ismét LaMancha és Gibson fogadtak, kedvesen mosolyogtak rám. Egy szövegkönyv részletet kaptam, és öt percet, hogy felkészüljek. Hamar ment, megértettem a szöveget, és valamennyire meg is jegyeztem. LaMancha intett, hogy kezdhetjük. Ő elmondta az övét, én az enyémet, és így ment ez addig, ameddig nem végeztünk. Annyira beleéltem magam, mintha valóban egy próbán lennék. Végig mosolyogtam, szinte megállíthatatlan volt a boldogságom. 

Ez sem tartott tovább tizenöt percnél, utánam jött a következő, majd az azután következők. Több üdítőt is vettem az automatából, és több üzenetet is küldtem a nővéremnek, hogy mi újság. Azonban kettőre készen lettek. LaMancha kilépett az ajtón, fellépett a pódiumra.

- Most pedig felsorolom a tíz kiválasztott nevét. Szigorúan nem értékelés sorrendjében. Sawannah Claudel, Alice Honcz... - még három nevet mondott, minden egyes felsorolt után hangos sikoltozás támadt. Majd jött, amire vártam: - Zoé Zelma Horváth. - Ő nem próbálkozott azzal, hogy magyarnak kezeljen. Nemzetközivé tette a nevem. Először fel sem fogtam, majd amikor leesett, anyu nyakába ugrottam. Úgy szorongatott, nem engedett el.

- Zel, te egy csoda vagy! Karcsi büszke lenne rád! Milyen büszke lesz, ha meghallja!

De én nem Karcsi bácsi véleményével foglalkoztam. Én azzal, hogy a legjobb tíz között vagyok!

Miután elmondták a neveinket, sorban behívtak minket egy utolsó, ám hosszabb beszélgetésre. Én hetedikként kerültem sorra. Oké, hülyén hangzik, de örültem a páratlan számnak. A páratlan számok a változást jelentik, a lehetőséget. 

Mikor bementem, ott volt az a tipikus bugyuta mosoly az arcomon. Gibson először azt kérte, beszéljek magamról, mondjam el hol születtem, mit dolgoznak a szüleim... Gondolom, kedvességképpen akarta, hogy bemelegedjek, egyszerű szerkezetű mondatokkal, de igyekeztem meghazudtolni. Óriási szókinccsel és bonyolult mondatokkal meséltem el, hogy az anyám orvos, apám pedig fociedző. Elmondtam, hogy van egy húgom és egy nővérem, hogy Zalaegerszegen születtek, de a Balaton mellett élek, egy kisebb turistafaluban, és hogy milyen gimnáziumba járok... Észre sem vettem, hogy franciául beszélek. Csak úgy ömlött belőlem a szó.

Közben bele-belekérdezgetett a beszámolómba, beszélgetni kezdtünk. Először az érdekelte, hogy hogy tudhatok ilyen jól franciául. Elmondtam, hogy angolul is tanulok, meg olaszul, és hogy mennyire szeretem az idegen nyelveket, meg, hogy miket akarok még tanulni... Aranyos volt, végighallgatott, és tényleg beszélgettünk! Elmondta, hogy neki ugye Amerikában kötelező volt franciát tanulnia, aztán olyan jól megtanult, hogy kiválasztották, sőt felkérték erre a szerepre. 

- Ez az álmom. Hogy ne én házaljak, ne én menjek. Hogy engem kérjenek fel. - mondtam.

- Eljön majd az az idő is. - közölte magabiztosan, de persze mosolygott közben. 

Összesen háromnegyed órát voltam bent, míg, ahogy néztem, mindenki más csak kevesebbet. Este hatra elfogytunk, LaMancha mindenkit elküldött, hogy majd pénteken, azaz másnap vitatják meg a stábtagokkal a dolgokat, de ez sokáig eltarthat, vasárnap pedig nem dolgoznak, így várjunk türelemmel. 

Anyu hihetetlen boldog volt, így a válogatás után rögtön egy étterembe mentünk, hogy ünnepeljünk. Azzal a lendülettel meg is hosszabbította a foglalásunk, így vasárnap helyett keddig maradtunk a szerelem városában. 

Azt még tudni kell rólam, hogy ínyenc vagyok, imádom a különleges ételeket. Így hát csigát ettem valami furcsa szósszal, de nagyon ízlett. Kint ültünk, néztük a csillagokat, nevettünk, csodálatos este volt. Igazán boldog voltam. Végre éreztem, hogy tartok valamerre. 

Másnap anyuval városnéző körútra mentünk. Természetesen, amikor megvettük a repülőjegyet, már szereztem is egy útikönyvet, így már reggel konkrét tervvel rendelkeztünk. Megmásztuk az Eiffel tornyot, megnéztük a Diadalívet, sétáltunk a Champs-Elysées-en, kávéztunk, ettünk bagette-t, csodálatos volt bejárni Párizst. A furcsa igényeimnek is eleget tettünk, például megnéztünk egy "átlagos párizsi utcát" is. Azt felfogtam, hogy maga a város gyönyörű.

Ebédet egy kiülős étteremben ettünk, majd a délutánt a múzeumoknak szenteltük. Néztünk francia történelmi kiállítást, voltunk a Louvre-ban, és ültünk a Szajna partján. Meg, ha már ott voltunk, vettünk egy jegyet a másnapi városnézőhajóra. A jegy nem volt drága, de magában foglalt egy háromfogásos menüebédet a hajón, és angol, valamint francia nyelven beszélő idegenvezetőt. 

Vasárnap el is mentünk a hajóútra. Életem legszebb hosszú hétvégéjét töltöttem Párizsban, de a legszebb még mindig a hétfő volt, amikor is végre behívtak minket a stúdióba. LaMancha nem húzta az időt, bele is kezdett.

- Nagyon kemény napok állnak a csapat mögött. A jelentkezőket minden egyes szempontból megvizsgáltuk, mindenki elolvasott rólatok minden anyagot, de azért mégis Thomas barátom véleménye nyomott sokat a latban. De nem is szeretném húzni az időt. A szerep - itt tartott egy kis szünetet - Zoé Zelma Horváth-é.

Visítva ugrottam fel a helyemről, ahogy meghallottam a nevem. Mindenfelől irigykedő pillantásokat kaptam, de nem érdekelt. Hiszen megkaptam a szerepet!

Minden olyan gyorsan történt. Másnap anyu iderepítette az ügyvédjét, hogy legyen mellettem, amikor kedden 09:00-kor aláírom a szerződést, és még fel sem ocsúdtam, de megkötöttük. Hivatalosan én lettem az újszériás, már forgatókönyv alapján sikerre ítélt CSI:  Párizsi helyszínelők női főszereplője.

•Cooming Soon - Opening•

Gondolom, nem okoz senkinek sem okoz meglepetést, miről is akarok írni ebben a bejegyzésben, még a prológus és az első fejezet előtt. Szóval szeretnélek Titeket megszólítani, mint a blog szerzője, azaz Alice Zelmyra Hodgins. Rólam több infót a "Writer" menüpontban láthattok. Ne tévesszen meg titeket ez a hosszú monológ magamról, igazából csak azért írtam ezt mind le, mert a legtöbb olvasóm más és más dolgokra kíváncsi, ebben pedig a rólam tudható dolgok kánaána jelenik meg.

Gondoltam, ebben az első bejegyzésben bemutatom nektek egy kicsit a blogjaimat, hogy ha esetleg ez megtetszik, tudjátok, hol keressétek a többit.

A legrégebbi és egyben legtöbb feliratkozóval rendelkező blogom a Firkász, amely olyan személyes dolgok lelőhelyét jelenti. Itt jelennek meg a véleményeim, cikkeim, szösszeneteim, és élménybeszámolóim. Erre eddig összesen 63-an vagytok kíváncsiak: és azt el kell mondanom, hogy mind az összes feliratkozómat imádom! Oké, nem szólítom őket husikának, meg ilyesmi, de a rendszeres kommentelőimmel beszélgetek, megjegyzem őket, és ha akármilyen segítséget kérnek, állok rendelkezésükre. 

Másik blog, ahol közreműködök, a híres vagy hírhedt? Kertész Kinga Kritikák. Cikkeket írok és osztok meg, valamint kritikákat írok az egész blog végigolvasásával, mindent kifejtve. Nagyon szeretem a blogot, a szívemhez nőtt, a szerkesztőtársakkal együtt. Ennek összesen 72 feliratkozója van. 

Történetes blogjaim közül a most éppen legnépszerűbb A legenda lánya. Ez egy romantikus történet, amelyre eddig 25-en kíváncsiak, egy lányról és egy srácról (milyen eredeti), és nagyon közel áll hozzám, mivel a fő témája a kosárlabda, amely a kedvenc sportom.

Talán a másik legnépszerűbb a Know the waters's sweet but blood is thicker?. Ez egy skizofrén nőről szól, 28 feliratkozóval. maga az egész az egyik legjobban kidolgozott történetem, imádom írni, imádom a főszereplőt, az egész alapfelállást. 

A legrégebben megkezdett történetem azonban mégis a Kisvárosi Gyilkosságok, amely egy vígjátékkrimi, a Brooklyn 99-hoz tudnám hasonlítani, bár már a sorozat megjelenése előtt elkezdtem, csupán Wordben. Ezzel a regénnyel egyébként pályázatokra is jelentkezek, bár blog még nincs róla, de nagyon sok megvan belőle, és tényleg imádom, főleg a főszereplőnőmet.

Másik történetem a The real dr. House amely egy montreali rezidenslányról szól, aki hirtelen egy bűntény kellős közepén találja magát. Imádom ezt a sztorit is, de főleg a helyszínét, hiszen Kanadában, Montrealban játszódik, ami a kedvenc városom. 

Aztán ott van a Be Unique, ahol elsőként álltam ki az egyedi bloggerek mellett. Azóta természetesen még több ilyen blog jött, de ez a miénk, és igen, szeressük^^. 

Ezeken kívül persze rengeteg füzettörténetem van, pár olyan durva krimi, hogy nem merem megosztani, mert nagyon félek az elítéléstől. Majd egyszer, kiadóval... ha összejön az a sok helyen elhintett hírű bizonyos szerződés.

Emellett füzetekbe írok, jegyzetelek, tervezem a sztorikat, mielőtt elkezdem, karakterjellemzéseket írok.Imádom az ilyen előkészületeket, tervezgetést, előkészítést.

A prológus várhatóan egy hét múlva, vagy kicsivel előbb érkezik, addig is jó szünetet, élvezzétek ki a maradék részét, én is ezt teszem^^! :)

A prológus érkezése

2014. augusztus 20. szerda